Vencel lemondása után neki adta át a koronát, így 1305. október 9 és 1307 között magyar királynak nevezhette magát az interregnum idején. Akkor megfosztották a hatalmától, így ezt az évet szokás az uralkodás végének tartani.
A magyar szál itt is tetten érhető, hiszen édesanyja IV. Béla ötödik leánya volt. Ennek alapján akár igényt is formálhatott a trónra. Fel is merült igénye, azonban végül Vencel fejére került a korona.
Másrészt rokonságban állt Károly Róberttel, ezért előbb őt támogatta a trónharcban. Aztán hirtelen átállt Vencel oldalára, aki fővezérré és tanácsadóvá tette.
Nemsokára meghalt Vencel apja, s a tizenhat éves fiút nem tartották elég érettnek, s a békefeltételek között a magyar trónról való lemondás is szerepelt, a korona visszaadásával együtt.
Vencel le is mondott, de a koronát Ottónak adta oda, akinek eközben kedve támadt a magyar trónhoz. Már magyar támogatói is voltak és Ottó magyarországra jött a koronával (ami nem volt veszélytelen, s egy ízben el is hagyta a koronát, de másnap megtalálta).
1305. december 6-án meg is koronázták, de nem az esztergomi érsek, így tulajdonképpen a koronázás nem volt érvényes.
Persze azért a koronázás után bevonult Budára a koronával a fején.
Ottó szövetségeseket keresett, így kereste meg 1307 elején Kán László erdélyi vajdát, akinek lányát feleségül akarta venni. A vajda azonban elfogta és csak váltságdíj reményében szabadulhatott. Ottó a vátságdíj kifizetése után elhagyta az országot, s némi háborúskodás után 1312. szeptember 9-én halt meg. A korona azonban a vajdánál maradt.
